Mindig is kötődtem helyekhez. A helyek azok, akikre mindig számíthatsz. Stabilak, mozdíthatatlanul nyugodtak. Sok éven keresztül változatlanok, így lehet bennünk bízni, lehet rájuk támaszkodni.

Nem tudom pontosan megfogalmazni ezt az érzést. Nyugalmat, állandóságot, ezáltal a biztonságot jelentik nekem. Olyan dolgokat, amelyekhez sérülések nélkül kapcsolódhatok, kötődhetek. Sosem csalódsz bennük, mert semmi rosszat nem tesznek Veled. Biztos pontként, békés kikötőkként vannak velünk.

Sokat gondolkodtam azon mostanában, hogy vajon létezhet-e, hogy az embernek az otthon nem egy konkrét helyet, hanem helyeket jelent. Vegyük például azt az esetet, amikor valaki az otthonától távol, külhonban él egy ideig. Az is az otthona lesz, hiszen van, hogy éveket, sőt évtizedeket tölt el ott.

Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor az-az énem, akivel születtem meghalt. Otthon voltam, és meredtem ki az ablakon. A naplementében gyönyörködtem. Soha azelőtt ilyen szép naplementéket nem láttam még. Éreztem, hogy valami elönti a lelkem. Valami, végtelen mélységből, lassan, de erőteljesen felszínre kerülő érzés. Azt éreztem, hogy megváltoztam, hogy minden megváltozott. Abban a pillanatban a ’régi’ személyiségem, a ’régi’ énem eltűnt, és valami teljesen új jelent meg a helyén. Ez Bristolban történt, az Egyesült Királyságban. Kb. 4-5 hónapja lakhattam már kint akkor.

Bristol befogadott, és én átéreztem milyen otthon lenni, az otthontól távol, egy idegen országban, idegen kultúrák sokaságával körülvéve. Megéreztem milyen ott lenni, teljes lelkemmel ott lenni. Ekkor előtörtek belőlem a könnyek. Órákig pityeregtem, hol intenzívebben, hol csak éppen hogy. Éreztem, hogy valami eltűnt belőlem, amit már soha nem fogok visszakapni. Senki nem volt mellettem csak a város. A hely energiája, ami annyira megnyugtatott. Engedte, hogy új önmagam legyek, engedte, hogy sírjak a veszteségem felett, hogy gyászoljak.

Ma újra eszembe jutott, milyen volt ott lenni. Hogy milyen érzés volt a kapcsolatunk. És nem hazudok, ha azt mondom, hiányt érzek. Mintha valaki, egy személy hiányozna, mint amikor egy régen nem látott barát, vagy még inkább, mint ha egy régi szerelem hiányozna. Olyan valami, ami mély és jelentőségteljes hatással volt az életemre. És hát végül is nagy hatással volt rám. Mindent megváltoztatott bennem és körülöttem. Soha ki nem törölhető nyomot hagyott lelkileg, testileg egyaránt.

…Otthon voltam, és meredtem ki az ablakon. A naplemente fényeit néztem, ahogyan megvilágították a tájat. Próbáltam minden cseppjét beszívni a látványnak, mert tudtam, hogy soha nem jöhetek vissza, hogy újra átéljem ezt a pillanatot. 11 év után el kellett költöznöm a lakásból, amely első, igazi otthonom volt. Az a fajta kapcsolat ez, amit már felnőtt emberként alakítasz ki valakivel. Éretten, tudatos döntésed eredményeképpen.

Ebben a kapcsolatban tapasztalod meg először azt, hogy önmagad lehetsz. Kiteljesedhetsz, de akár össze is omolhatsz. Csak te rajtad múlik, milyen tapasztalatokat akarsz megélni. Úgy érzed tiéd a világ. Úgy érzed szerelmes vagy az életbe. Tudod milyen érzés szerelmesnek lenni az Életbe? Szó szerint szerelmes vagy, de nincs egy személy, aki felé ez az érzésed irányul. Ezért bármire tekintesz, bárhova mész, bármit látsz, az szerelmed tárgyává válik. Csodálatos érzés.

És valaki más döntése miatt el kellett hagynom a szerelmem. Szó szerint a romjain álltam akkor. Lelkem romjai is a lakás poros romjai, maradványai között voltak. Úgy éreztem nem kapok levegőt. Szívem szerint elrohantam volna, de tudtam, ha kilépek az ajtón, soha többé nem jöhetek vissza. Jesszus még most is képes vagyok érezni azt az érzést. Ennyire mély nyomott hagyott az elválás.

…Otthon vagyok, és meredek ki az ablakon. A naplementében gyönyörködöm. Soha ilyen furcsa naplementét nem láttam még. Keserédesen fakó színeivel az elmúlt kapcsolatokra emlékeztet. A veszteségre, a gyászra, amit akkor éltem át, amikor felültem a visszafelé tartó járatra, és tudtam, hogy másnap már nem oda megyek haza ahova közel 3 évig minden nap mentem. Amit akkor éltem át, amikor el kellett jönnöm az otthonom, ahol 11 évet töltöttem.

Érzem, ahogy a hely, az otthon érzése újra elönt. Bár gyászolom a múlt helyeit, de régi-új otthonom nyugalma, biztonságot nyújtó öle megtart engem. Otthon vagyok… Újra itthon vagyok… Drága Budapestem vigasztal.

Az otthon nem egy hely a Földön. Az otthon egy érzés, egy állapot. Egy meleg, megtartó, biztos közeg, ahol megpihenhetünk. Bennünk él, velünk mozog, és néha megtalálja a hozzá tartozó földrajzi helyét.

Végezetül hadd osszam meg Veletek Radics Gigi - Budapest szerelem című számát, mely hűen kifejezi ez iránt a gyönyörű város iránt érzett kötődésem.

Szeretettel, Freja