Megállunk-e néha elgondolkodni azon, hogy kik is vagyunk valójában, és hogy mit akarunk? A saját életünket éljük, vagy másokét? Meddig akarunk menekülni önmagunk elől? Lassítunk-e néha annyira, hogy élvezzük az életet? Mikor ettünk egy jót utoljára? Mikor éreztük azt, hogy élünk?

Többek között ezek azok a kérdések, amelyek a legmeghatározóbbak az Elizabeth Gilbert azonos című önéletrajzi regénye alapján készült, 2010-es filmnek. A főszerepben Julia Roberts, aki véleményem szerint zseniálisan alakítja Elizabeth szerepét.

Nem tudom hányadik alkalommal néztem meg újra, de még mindig megfog. Örök témákat boncolgat. Mind kerülünk olyan élethelyzetbe, hogy nem tudjuk hogyan tovább. Amikor megállunk egy pillanatra és azon kezdünk el agyalni, hogy valóban ezt akartam? Erre vágytam? De ha nem akkor még is mi az, amit valójában akarok?

Egyszer csak ráébredhetünk arra, hogy nem tudjuk, valójában kinek az életét is éljük. Nem értjük miért nem vagyunk boldogok. Ilyenkor érdemes pár hétre, vagy ha megtehetjük akár több évre is pihenni, eltávolodni az aktuális helyzettől, az életünktől. Az amerikaiaknak saját kifejezésük is van erre, úgy nevezik: Gap Year. Sokan ezt rögtön a főiskola, egyetem után felhasználják, amikor elmennek önkénteskedni vidékre, egy másik állba, országba, kontinensre. Vagy csak utazgatnak és próbálják kitalálni – több-kevesebb sikerrel -, hogy mit is akarnak kezdeni az életükkel.

Nem kell azonban a világ másik felére utaznunk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy végre merjük meghallani a saját, elnyomott vágyaink halk hangját.

Kezdjük azzal, hogy minden nap, de ha ez nem jön össze, legalább minden héten pár órát teremtünk csak önmagunkra. Ezt hívják Énidőnek. És nagyon fontosnak tartom, bár sokszor előfordul velem is, hogy valamiért nem sikerül összehozni heteken keresztül sem.

Ezt az énidőt fordíthatjuk arra, hogy foglalkozzunk a hobbinkkal, hogy olyan dolgokat csináljunk, amelyek örömet okoznak nekünk, arra, hogy jobban megismerjük önmagunkat, vagy csak hogy egész egyszerűen kikapcsolódjunk.

Ha az esik jól, hódolhatunk az olaszok Dolce Far Niente (Édes semmittevés) életérzésének is, amikor tényleg nem csinálunk aktívan semmit, csak úgy vagyunk.

Ez sokak számára még akár ijesztő is lehet, mert ahogy Liz esetében is a filmben, úgy velünk is előfordulhat, hogy amikor végre kilépünk az állandó probléma megoldó üzemmódból, meghalljuk (talán életünkben először) a saját, belső gondolatainkat. Van, aki egyenesen retteg attól, hogy egymagában legyen egy kis időre.

Azért félünk egyedül maradni, mert akkor ránk törnek a gondolataink, a vágyaink, talán előjönnek az eltemetett érzéseink? Félelmeink? Mi az a belső kis hang, amit annyira elnyomtunk magunkban, hogy rettegéssel tölt el szembenézni vele? Lehet, hogy azt mondja, hogy nem a megfelelő munkát végezzük? Hogy katasztrofálisan rossz a párkapcsolatunk, vagy, hogy mennyire magányosak vagyunk? Esetleg kapcsolatból kapcsolatba menekülünk önmagunk elől?

Íme, egy idézet a filmből:

„Mind azt akarjuk, hogy semmi se változzon. Inkább élünk boldogtalanul, mert félünk a változástól, attól, hogy leromboljunk valamit. …. Az életem talán még sem olyan kaotikus, csak arra kell ügyelnem, hogy ne ragaszkodjak semmihez. A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjáépüléshez.”

Ne féljünk szembenézni az életünkkel, és önnön vágyainkkal, igényeinkkel, szükségleteinkkel. Bocsássunk meg magunknak, ha valami olyat tettünk, amit ma már másképpen tennénk. Bármi történt is az már a múlté, fogadjuk el, bocsássunk meg önmagunknak, és a másoknak, tanuljunk a hibákból, és LÉPJÜNK TOVÁBB. Senki más nem fogja ezt megtenni helyettünk.

Nagyon tetszik, amikor Indiában a gurunál Richard (Richard Jenkins), azt mondja Liznek, hogy nem baj, ha továbbra is szereted azt, aki már nem az életed része. Amikor rágondolsz, küldj neki szeretet, erőt, megbecsülést. Ettől benned nem lesz kevesebb. És attól még hogy szeretettel gondolsz rá, nem azt jelenti, hogy együtt kell lennetek. A szeretet nem egyenlő a birtoklással és a vággyal. Viszont gyógyír minden sebre és fájdalomra.

Hiába menekülünk világgá a gondjaink elől, azok nem fognak a távolságtól eltűnni. Mindenhova magunkkal visszük őket, mint egy súlyos poggyászt. Had meséljem el a saját történetem egy kis részét. Volt egy bizonyos időszaka az életemnek, amikor minden összekuszálódott. Fogalmam sem volt mit akarok, hogy milyennek akarom az életemet látni, hogy mi az, amire valójában vágyom. Már nem tudtam megmaradni ott ahol addig voltam, de még nem tudtam azt sem, hogy ahelyett hol akarok lenni. Több évig voltam abban a gödörben.

Avval kezdődött, hogy felmondtam az akkori munkahelyemen. Egyszerűn képtelen voltam ott maradni tovább. Majd egy év gap year következett. Na nem, nem ám világkörüli út, vagy Róma és Bali. Munkanélküliség, hónapról hónapra élés, gyötrődés, mert nem tudtam eldönteni mi legyen. Szép lassan kezdett elmozdulni valami. Jött az elhatározás. Az akkori párom és én, úgy döntöttünk nem akarunk ebben az országban maradni tovább. Nem tudom ő mit érezhetett, de én majd meg fulladtam akkor itthon. Elkezdtünk potenciális lehetőségeket keresni, a nyelvtudásunk, és a szükséges pénzügyi tartalék mérete alapján. Hamar megszületett a döntés, majd egy, egy éves előkészülés után Angliába költöztünk.

Saját tapasztalatból írtam nem is olyan sokkal ezelőtt, hogy nem tudsz elfutni a gondok elől. Önmagad elől nem tudsz elfutni. Mindenhova viszed a poggyászt magaddal. Hogy-hogy nem kint hamar ugyanazok a típusú emberek és szituációk vettek körül, mint itthon. Csak, hogy kint mindezt kétszer olyan nehéz volt elviselni. Nem volt ott a családom, nem voltak barátaim, az akkori párommal a kiköltözésünk után körülbelül fél évet bírtunk ki még együtt, és még a nem anyanyelveden, nem a saját kulturális közegedben történő lét is extra nehezítő tényez

Ne érts félre. Nem önsajnáltatásról van szó. Ezek csupán tények. Egy percét sem cserélném el semmire. Akkora személyiségfejlődésben volt részem, amekkorában itthon 20-30 év alatt sem lett volna. És ráadásul megleltem a saját erőmet. Most már tudom, hogy csak rajtam áll, hogyan alakul az életem, az emberi kapcsolataim, a karrierem. És azt is tudom, hogy bármire képes vagyok. Nagy tanulság volt a számomra, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egy pár évre próbálja ki magát egy olyan életben, ahol minden szempontból kilökik a komfortzónájából. Akkor fog csak igazán magára találni. Én is akkor találtam.

És végül még egy pár gondolat, ami a film témájához kapcsolódik, vagy magából a filmből származik:

• Az egyensúly a fontos. Hogy középpontban legyünk. Az életünk minden területével foglalkozzunk, mert ha nem tesszük, előbb-utóbb egy nagyon mély gödörben fogjuk találni magunkat, ahonnan nem látjuk hogyan is mászhatnánk ki belőle. Ne legyünk szélsőségesek, folyamatosan keressünk a saját életünkben a harmóniát, az életterületeink közötti egyensúlyt (erről bővebben itt olvashatsz)
• Mikor álltunk meg utoljára egy pillanatra, hogy igazán befogadjuk és érzékeljük a világot, az ingereket, amik körülvesznek minket? Mikor fogyasztottuk el az ételünket úgy, hogy figyeltünk is az ízekre, és élveztük az ételt? Mikor gyönyörködtünk utoljára a természet, egy kép, vagy egy épület szépségében? Ha máskor nem akkor legalább az énidőnkben fordítsunk extra figyelmet arra a csodálatos világra, ami körülvesz minket. Minden érzékünkkel próbáljuk befogadni azt.
• Álljunk meg néha, és adjunk hálát azért, amink van. Csak nézzünk körül az életünkben, lehet, nagyon meglepődünk mennyi nem kellően értékelt kinccsel rendelkezünk már most is.
• Mikor adtunk utoljára önmagunknak valamit? Csak úgy, mondjuk azért, mert szeretjük és becsüljük magunkat. Nem pedig azért, hogy valakinek tetszünk.
• Mikor fogjuk elfogadni önmagunkat, minden szépség és jellemhibánkkal együtt? Tudod, amíg te nem szereted és fogadod el önmagad, addig másoknak sem lesz ezt túl egyszerű megtenni.
• Ketut mondása: Jó jel az összetört szív, azt jelenti, megpróbáltad. És milyen igaz. Bár tudom, hogy nehéz, és hidd el ez egy olyan terület, amelyen én is nagyon sokat dolgozom magamon, de ne féljünk megnyílni, megnyitni újra a szívünket, próbáljuk meg elengedni a múltat, és a múlt árnyait.
• Milyen szót használnál magadra? Hogyan jellemeznéd magad egy szóban?

Remélem tetszett ez a kis filmajánló. A gondolataitokat a témával, vagy akár csak a filmmel kapcsolatban pedig várom a facebookon.

Önismereti kalandra fel!

Attraversiamo!

Mindenkinek Sikeres Önismereti munkát kívánok! És ne feledjétek, a Változás Velünk Kezdődik!

Baráti Öleléssel, Freja