Fekszik az ágyában. Engem néz. Én pedig őt. Egy pillanatra megzavarnak minket a kinti hangok, valamiféle ajtó, ami nekicsapódik a keretnek. Azután ismét egymást nézzük. Mélyen egymásba látunk. Beengedjük egymást. Nincs titok, nincs rejtegetés, nincs megjátszás. Csak egy mély, őszinte, igazi, szeretet kapcsolódás. Nyitott könyvekként létezünk egymás számára.

Mindent láthatok a szemében. Az ő létezésének minden pillanatát, és az enyémet is.

A hideg estéket, amikor összebújtunk, és a forróakat is, amikor annak ellenére is együtt aludtunk, hogy majd meggyulladtunk a melegtől.

Vajon képes lehet-e az ember meglátni valaki szemében önmaga legjobb verzióját? Mert én úgy érzem, látom ezt az Ő szemében.

Csak azt remélem, hogy Ő pedig látja az enyémben, azt a mérhetetlen nagyságú és mélységű szeretetet, amit iránta érzek. Olyat, amilyet csak egy anya érezhet a gyermeke iránt. Vagy egy megszállott szerelmes, akinek a másik léte sokkal többet ér, mint a sajátja.

Próbál elaludni, de még félig lecsukott szemével is engem néz. Én pedig folyton visszanézek rá. Nekem ő a kiindulás. Az Alfa meg az Omega. Mindenek kezdete és vége. Nem tudom elképzelni a létezésem az Övé nélkül. Pedig tudom, hogy egyszer eljön a nap, amikor valahogy ki kell találjam, hogyan tovább. Hogyan tovább nélküle.

Már nem fiatal. 13 éves.

Olyan sok mindenen túl vagyunk már, olyan sok mindent éltünk meg együtt. A három műtétet, amik alatt én azt hittem megállt az a nyavalyás idő, csak azért, hogy elnyújtsa a szenvedésem, az aggódásomat, a pánikomat, hogy mi lesz, ha nem ébred fel. De mindig visszajött hozzám. Erős kis csaj. Olyan szépen felépült mindegyik után, mintha csak egy náthán lett volna túl.

És még mindig engem néz. Nem is tud így igazán elaludni. Persze kintről érzi a reggeli illatait, friss cipó, kávé, tea, tej, pici felvágott, testvérem készíti a reggelijét.

Ő már reggelizett, de mindig kap egy kis repetát, az én reggeli gyümölcstálamból. Általában csak egy pici almát. Azt nagyon szereti, meg a dinnyét nyáron. Mindenféle édes gyümölcsöt. Ebben rám hasonlít. Én is az édes ízű gyümölcsöket szeretem a legjobban.

Ha nem kellene mennem ma sehova, így maradnék. Itt maradnék vele az ágyban, egymás szemében elveszve órákra.

De nem lehet, lassan mennem kell készülődni. Addig majd alukál egy kicsit. Ha már nem engem kell néznie, hamarabb elalszik. Na, nem mintha bárki ráparancsolna, élvezi. Örömét leli abban, hogy engem figyel, követ a kis barna szemeivel.

Minden nap, amikor elmegyek itthonról az egy külön rituálé. Oda megyek hozzá, megpuszilgatom, megölelgetem, megsimizem azt a pihe-puha bundáját. De ez nem sokat nyugtat a felzaklatott lelkiállapotán. Ahogy veszem a cipőmet, már látni rajta, hogy befeszül. Előkapkodja a játékait, hátha ezzel maradásra bír.

Azután, amikor látja, hogy ez nem működik, mást eszel ki. Könyörög. Majd ha ez sem megy, és én már kabátban állok, akkor jól megugat.

A legvége mindig azt, hogy én próbálom simizni, nyugtatgatni, amikor megyek el, de ő csak ugat eszeveszett módon. Hiába próbáltam hozzászoktatni, nem sikerült.

Persze az is rátesz erre, hogy évekre Angliába költöztem, és arra az időre, Ő anyunál maradt. Elhagytam, amit én soha nem fogok magamnak megbocsájtani. Ő már megbocsátott. Látom rajta. Látom azokban a gesztenye barna szemeiben.

Még most is engem figyel. Érdekli, hogy vajon miért nézek rá vissza minden percben. Ilyenkor nagyon nyugodt. Mélyen, lassan lélegzik. Néha még mosolyog is. Mindenesetre sugárzik róla a nyugalom.

Tudja, vagy legalábbis reméli, hogy amikor végeztem az írással oda megyek majd hozzá és megpuszilgatom, megbabusgatom.

Minden reggelünk így indul. Elveszve, egymás szemében.