Önigazolás, önáltatás, én-védő mechanizmus, ego-védő mechanizmus, hárítás, újabban pedig magatartási mechanizmus. Mindenki csinálja, de senki nem akar, őszintén beszélni róla. De mi is pontosan ez, ki csinálja, miért, és hogyan tudunk általa még több önismeretre szert tenni?

Mióta ember az ember hibázunk, tévedünk, rossz és jó döntéseket hozunk. Ez életünk és cselekedeteink velejárója. Mondják, aki nem dolgozik, nem is hibázik, ha ezt átfordítjuk a hétköznapi döntések szintjére, ha nem cselekszel, nem is hibázol.

Na de mi fán terem a kognitív disszonancia?

Leon Festinger, 1957-ben alkotta meg a kognitív disszonancia fogalmát. Festinger azzal foglalkozott, hogy mi történik olyankor, amikor valami olyasmit teszünk, ami nem összeegyeztethető azokkal az értékekkel, amelyeket fontosnak tartunk. Ebből alakult ki az elmélet alapgondolata: amint magunkra, vagy a világra vonatkozó vélekedéseink között (mit gondolok arról, hogy mi a helyes, és mi nem az), vagy ezek és a tényleges cselekedeteink között ellentmondást tapasztalunk, disszonanciát élünk át. Ez a kognitív disszonancia (belső feszültség, szorongáskeltő állapot), melyet én-védő mechanizmusokkal feloldani igyekszünk.

Három módon tudjuk csökkenteni ezt a belső feszültség:

• megváltoztatjuk a viselkedésünket (ez jár a legnagyobb ’energia’ befektetéssel, mivel aktívan cselekednünk kell azért, hogy legközelebb jobb döntést hozzunk, illetve hogy kijavítsuk az elkövetett hibákat; magas fokú tudatosságot igényel);
• megváltoztatjuk a környezetünket (kisétálunk az adott szituációból, például másik kapcsolatba, országba menekülünk a problémák és a nem kívánatos döntéseink, viselkedésmintáink elől);
• vagy olyan új ismeretekre teszek szert, melyek csökkentik a bennem keletkezett feszültséget (ezt nevezhetjük valójában önáltatásnak).

Nézzük meg, mi történik, amikor döntés helyzetben vagyunk.

Kettő számunkra vonzó lehetőség közötti választás esetén:

• a feszültséget növeli:
  • ha az elvetett lehetőség vonzó;
  • nagyszámú választható lehetőség áll rendelkezésre;
  • az elvetett lehetőségek közötti különbségek;
  • a választás/döntés még túl friss;
  • nagy a döntés tétje;
• a feszültséget csökkenti:
  • a választás elkerülése (ez azonban nem mindig lehetséges);
  • a választott alternatíva felértékelése, a nem választott leértékelése;
  • a választott lehetőség ellen szóló érvek figyelmen kívül hagyása.
• Hozamvakság: ha a választott lehetőségek közül van egy kiemelkedően vonzó. A döntés tudat alatt nagyon gyorsan megtörténik, a választott lehetőséget felértékeljük, a vele kapcsolatos kockázatokat alulértékeljük.

Kettő számunkra nem vonzó lehetőség közötti választás esetén mely hátterében az esetek döntő többségében külső kényszerítő erő áll (tehát a döntés nem önszántunkból történik):

• a feszültséget növeli:
  • rossz a választott lehetőség;
  • kisszámú választható lehetőség áll rendelkezésre;
  • az elvetett rossz lehetőségek hasonlóak;
  • a választás/döntés még túl friss;
  • nagy a döntés tétje;
• a feszültséget csökkenti:
  • a választani kényszerülő lebecsüli saját választási szabadságát (kényszerre, szükségszerűségre hivatkozik);
  • a választott alternatíva felértékelése (pozitív döntésként való beállítása), a negatív következmények lebecsülés.

Minél nagyobb a tét, annál gyakrabban indulnak be az önigazolásra irányuló én-védő mechanizmusok.

Mi is valójában az önigazolás?

Önigazolásról tulajdonképpen akkor beszélhetünk, amikor a döntésünk negatív következményével való szembenézés helyett – saját lelkiismeretünk megóvása, pozitív énképünk fenntartása, a lelki teher megkönnyítése miatt –, mondva csinált indokokat találunk ki arra, hogy a hibás döntésünk, vagy a kár, amit okoztunk, miért van mégis rendben. Ne keverjük össze a szándékos hazugsággal, vagy önmagunk mentegetésével. Ez ugyanis egy automatikusan lezajló folyamat, mely folyamat alól még maguk a témát kutató pszichológusok sem kivételek.

Amikor tévedünk, lelkiismeretünk kis angyalként jelez nekünk, hogy be kellene ismernünk tévedésünket, és jóvá kellene tennünk tettünket. Azonban amint beismerjük hibánkat, önértékelésünkön csorba esik. Ismerjük fel tehát, hogy az önigazolás a pozitív énképünk megtartására, megóvására tett automatikus cselekedet.

Mi emberek folyamatosan értékeljük nem csak a világot magunk körül, hanem önmagunkat, cselekedeteinket is. Megállás nélkül figyeljük, hogy a döntéseink, választásaink, tetteink összeegyeztethetőek-e erkölcsi, valamint intellektuális értékeinkkel. Ha úgy érezzük, hogy az általunk okozott következmény káros, de valamiféle nagyobb ’jót’, értéket szolgál, azt külső önigazolásnak nevezzük. Gondoljunk csak az Isten (a Vallás) nevében elkövetett úgynevezett ’tisztító, felszabadító’ hadjáratokra, mészárlásokra. Belső önigazolás az, amikor meggyőzzük magunkat arról, hogy az elkövetett, rossznak vélt tetteink ellenére is ugyanúgy becsüljük, szeretjük és elfogadjuk önmagunkat – tehát minden körülmények között vigyázzuk, hogy pozitív önképünk meg ne sérüljön.

Elhárító mechanizmusaink

A nyugati tudomány Segmund Freud nevéhez köti az ego-védő mechanizmus kifejezés megszületését. Freud szerint ezek olyan stratégiák, amelyekkel elkerülhető és vagy kivédhető a szorongás, a nyugtalanság, a feszültség érzése – avagy a kognitív disszonancia.  Később, lánya, Anna Freud tökéletesített az elhárító mechanizmusokkal kapcsolatos munkáját.

Bár életkoronként, életszakaszonként, az egyén lelki fejlettségének függvényeként, valamint más-más szituációkban eltérő módon viselkedünk, mind ugyanabból a viselkedési bankból dolgozunk.

Elhárító mechanizmusok:

• Elfojtás: a zavaró gondolatokat, érzéseket a tudat mélyére száműzzük, ami rendkívül káros, mivel így már nem lehet tudatosan hozzáférni, azonban a mélyből hatalmas romboló hatást fejt ki. Ez lesz az alap a többi elhárító mechanizmus kialakulásához.
• Elkerülés: egyszerűen elkerüljük a szorongást keltő szituációkat, döntési helyzeteket. Inkább nem vállaljuk a felelősséget, passzív, gyakran alárendelt szerepet veszünk fel, vagy egyszerűen másnak adjuk át a feladat elvégzését.
• Eltolás – Átvitel: az ösztönös vágyak, célok beteljesedése akadályokba ütközik. Az elfojtott ösztönszerű reakciókat nem az adott személyen éljük ki (mivel az nem megengedett), hanem valaki másra visszük át. Pl: elfojtott agresszió a főnökünkkel/munkahelyünkkel kapcsolatban: őt nem üthetjük meg, ezért otthon majd az asszonyt, férjet, gyereket, állatot fogjuk bántalmazni.
• Érzelmek körülpáncélozása: sok ember vallja azt a nézetet, hogy az érzelemmentes, józan gondolkozás előbbre való. Ezért hát rengetegen el is nyomják az érzelmeiket, amik azonban később, nem várt módon és agresszivitással törhetnek a felszínre. Bizonytalanságérzésünket gyakran leplezzük el ilyen módon.
• Identifikáció – Azonosulás: csatlakozunk egy nálunk erősebb agresszorhoz, akinek átvesszük a nézeteit, őt utánozzuk.
• Introjekció – Bevetítés: más személyek, vagy saját tulajdonaink jó tulajdonságait vesszük magunkra. Azonosulunk egy Hőssel. (Pl: megdicsérik az autónkat, és ez nekünk nagyon jól esik).
• Izoláció – Elszigetelés: elválasztjuk a gondolatot az érzéstől. Pl: milyen jó ember vagyok én, hogy annak ellenére is szeretem, ahogyan velem viselkedett.
• Meg nem történtté tevés: az eseményt, tettet teljesen töröljük az elménkből, később már teljesen biztosak vagyunk benne, hogy az soha meg sem történt.
• Önbódítás és Leárnyékolás: mindkét esetben külső addiktív szerekkel nyomjuk le a lelkünkben kavargó kellemetlen érzéseket, tompítunk az elviselhetetlennek vélt valóságon. Önbódításról az alkohol és a drogok, valamint a túlzott mennyiségű édességek, cukros ételek (utólagos cukoralkohol képződés) fogyasztása esetében beszélhetünk. Leárnyékolást a különféle gyógyszerek tudnak okozni.
• Projekció – Kivetítés: az elutasított érzést, gondolatot, vágyat, nem kívánt tulajdonságunkat kivetítjük egy másik személyre (más szemében a szálkát is…), őt hibáztatjuk. Próbáljuk meg megérteni, hogy általában amit nem szeretünk a másikban, az bennünk is ott van, csak elnyomtuk, jó mélyre!
• Racionalizáció: tetteinket intellektuális magyarázatokkal indokoljuk meg. Pl: azért ettem meg a gyerek összes maradék ételét, mert nem akartam, hogy ki legyen dobva.
• Reakcióképzés: az elfojtott vággyal ellentétesen cselekszünk. Jó példa erre az elfojtott szexuális vágy, amely esetében az egyén a szexualitás tisztátalanságát hangoztatja.
• Regresszió – Visszaesés: átmeneti visszaesés egy olyan életkorba, amelyben nem kellett felelősségteljesen viselkednünk. Ilyenkor az apa-anya szerepet, mint tekintély személyt vetítjük a másik emberre, önmagunkat pedig gyermeki pozícióba tesszük felvéve a lázadó, a kiszolgáltatott, vagy a védtelen szerepet.
• Szerepjátszás és Lehetetlenség-nyilvánítás: mindkét esetben a ’semmit nem tudunk tenni’ elve nyilvánul meg. A szerepjátszás esetében a szerepem nem engedi meg a másképpen cselekvést (pl: tekintélyelvű apa, nem lehet érzelmes, gondoskodó). A lehetetlenség-nyilvánítás esetében magát a helyzetet nyilvánítjuk reménytelennek, így nyugodt szívvel feladhatjuk és kihátrálhatunk a felelősségvállalásból (pl: úgysem tudok mit tenni, utál a tanár / a főnököm / stb. úgyhogy nem is erőltetem magam).
• Szimpatizmus – Sajnáltatás: amikor nem sikerül önerőből elérni a célunkat, az ebből fakadó stresszt és szorongást arra használjuk, hogy részvétet, sajnálatot váltsunk ki a környezetünkből, ezzel kicsikarva, hogy célunkat még is csak elérjük valahogyan.
• Szublimáció – Átlényegülés: ösztönös vágyainkat, törekvéseinket változtatjuk át, egy kiélhetőbb formába. Főként a szexualitással, és agresszióval kapcsolatos ösztönös cselekedeteinket fontos elfogadható mederbe terelnünk. (pl: nem verünk péppé minden, számunkra idegesítő megnyilvánulású egyént, akit szívünk szerint megütnénk, csak inkább mondjuk, összeveszünk vele).
• Tagadás: a zavaró érzések jelentéktelenné tétele, azok kiutasítás a tudatos tudatból. Itt is az elnyomott, fel nem dolgozott érzések okozzák a problémát. Később, ha valakinek sikerül a nyomógombot megnyomni, akkor düh, és igazságtalanság érzés tör felszínre. (pl: asztmás betegek vagyunk, de elszívunk még pár doboz cigarettát, és azt mondjuk: ez már nem sokat változtat az állapotunkon).
• Tünetképzés: az elfojtott érzéseket önmagunk ellen fordítjuk, és betegséget, balesetet okozunk magunknak. Ilyen gyakori pszichoszomatikus tünetek: izzadási rohamok, szúró-szorító mellkasi érzet, fejfájás, ingerlékenység, nyugtalanság, alvási zavarok.

Pro-kontra

Még mielőtt a megtestesült gonoszként gondolnánk én-védő mechanizmusainkra, lássuk vannak-e számunkra előnyös tulajdonságaik is. A modernkori pszichológia magatartási mechanizmusoknak hívja őket, ami nem véletlen, ugyanis segítik az ember beilleszkedését a társadalomba, támogatják az alkalmazkodó képességet, azáltal, hogy visszaszorítják az ösztönös reakciókat, megvédenek a szorongástól, és védik önértékelésünket is a pozitív énképünket fenyegető veszélyektől.

Hátrányaik miatt azonban érdemes foglalkoznunk azzal, hogy amennyire csak lehetséges, nyakon csípjük őket. Vallási, társadalmi és szülői korlátokból erednek, így ha képesek vagyunk túllépni rajtuk, és más viselkedési formákat tanulni, úgy döntéseinket már nem valami külső erő által ránk erőltetett morális norma szerint hozzuk meg, hanem belső iránytűnk (önnön lelkiismeretünk) segítségével.

Hogyan tudunk változtatni?

A legelső és legfontosabb lépés a tudatosodás. Nem hangoztathatjuk elégszer mennyire fontos megállni néha, és saját magunk, valamint az adott szituáció fölé emelkedve, magasabb nézőpontból tekinteni a helyzetre, és benne a saját viselkedésünkre.

Sokat segíthet egy pszichológus, coach, alternatív módszerekkel foglalkozó személyiség fejlesztő (pl: kineziológus, SVT terapeuta, Theta-Healing konzulens). Egy önfejlesztéssel, önismerettel foglalkozó külső szakember mindig egyszerűbben rálát a viselkedésünk mögött megbúvó, számunkra néha rejtett motivációkra, okokra.

Amit Te is megtehetsz:

• Esténként lefekvés előtt gondold át a napod, és tedd fel magadnak a következő kérdéseket. Legyünk önmagunkkal teljesen őszinték. Senki nem kell, hogy megtudja, amit most magunkkal megbeszélünk, de számunkra viszont nagyon fontos, hogy ne fojtsuk el azt, ami bennünk van:
  • A mai napon úgy viselkedtem az emberekkel, ahogyan elvárom, hogy velem is viselkedjenek?
  • Van-e bennem szorongás, feszültség érzet? Mi lehet ennek a forrása? Valaki, akivel ma találkoztam/beszéltem/leveleztem? Valami, amit tettem/nem tettem? Valami, amit velem tettek/nem tettek, nekem mondtak/nem mondtak?
  • Ma egésznap azt mondtam, amit gondolok? Ha nem, miért nem? Hogyan tudnám úgy kifejezni magam legközelebb, hogy azzal se önmagamat ne hazudtoljam meg, se a másikat ne bántsam?
  • Ma mindig azt tettem, amit mondtam? Ha nem, miért nem? Hogyan tudnék még jobban ön azonos lenni, anélkül, hogy ezzel magamnak, vagy másoknak ártanék?
  • Egy 1-10-ig terjedő skálán, mennyire vagyok jóban önmagammal? Gondolkodjunk el a válaszon!
  • Egy 1-10-ig terjedő skálán, mennyire jók az emberi kapcsolataim? Gondolkodjunk el a válaszon!
• Írjuk fel egy lapra, hogy milyen értékeink vannak? Akár segítséget kérhetünk egy olyan személytől, akiben megbízhatunk, hogy mondja el, ő mit tart bennünk értékesnek (ne a külsődleges tulajdonságainkra, vagy a cselekedeteinkre, hanem a jellemvonásainkra, erényeinkre gondoljunk).
• Összeírni azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyeket édesapánkban, édesanyánkban, és az összes tekintélyszemélynek számító emberben (volt tanárunk, rokon, egy idősebb mentor, stb.) felfedezünk. Nagyon nagy valószínűséggel jó párat mi is megtanultunk tőlük.
• Tudatosan tárjuk fel hibáinkat olyan embereknek, akikben megbízunk. Nem vagyunk egyenlők a tetteinkkel. Ne feledjük el, hogy hibáink ellenére, annak ellenére, hogy nem vagyunk tökéletesek is szerethetőek vagyunk.
• Tudatosítsuk, hogy ami másban zavar, foglalkoztat, nem tetszik, azzal dolgunk van!
• Próbáljuk ki, milyen lehet az ellentétes véleménnyel, állásponttal rendelkező személy cipőjébe képzelni magunkat. Sorakoztassunk fel érveket a saját nézőpontunkkal ellentétes igazság mellett. Soha ne feledjük, sok-sok igazság létezik, nem csak egy.
• Az elfojtott agressziónknak találjunk egy biztonságos és hatékony levezetési formát. Valamilyen edzésforma, tánc, harcművészet, túrázás, hegymászás, de akár egy kiadós kertészkedés, takarítás is megfelelő lehet. Bármi amitől beindulunk, felpörgünk, amitől felszökik bennünk az adrenalin.
• Fedezzük fel a szexualitásunkat. Ehhez nem szükséges, hogy párkapcsolatban legyünk. Szerezzünk örömet önmagunknak, fedezzük fel a testünket, és a vágyainkat.
• Minden nap tegyünk valamit önmagunkért, és alakítsunk ki én-időket.
• Ne dugjuk a homokba a fejünket, nézzünk szembe a problémákkal, és ha egyedül nem megy, akkor kérjünk tanácsot, segítséget a megoldásukhoz.
• Soha ne nyeljük le a gondjainkat. Keressünk fel egy jó barátot, csatlakozzunk egy bátorító közösséghez, vagy kérjük terapeuta segítségét.
• Rendszeresen lépjünk egy picivel a komfortzónánkon túl. Menjünk bele a szituációkba, akkor is, ha nem sikerül jól teljesítenünk. Ne feledjük el, hogy a sikeres embert az különbözteti meg a sikertelentől, hogy eggyel többször állt fel, miután elbukott.
• A szorongás energiáját, váltsuk tettekre. Nem muszáj, hogy azon a problémán dolgozzunk, ami a nyomasztó érzést kiváltotta, de ha képesek vagyunk egy másik feladatot megoldani, az siker élményt szerez, ami segít az önbecsülésünk helyreállításában. Így egyre közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a kezdeti probléma megoldásán is dolgozzunk.
• Fejezzük be a panaszkodást MOST! És amíg csak bírjuk, ne is térjünk vissza ehhez a rossz szokáshoz. Újra és újra figyelmeztessük magunkat, hogy ne panaszkodjunk. És ne sajnáltassuk magunkat. A megoldásokkal foglalkozzunk, ne a problémán tipródjunk.
• Figyeljünk oda másokra, hallgassuk meg őket, forduljunk feléjük empátiával. Ez sokat segít abban, hogy meglássuk, hogy másik is csak emberek, hibáznak, mint mi, és akár még a megoldásaikból is tanulhatunk. Mindeközben önmagunk elfogadásához is közelebb kerülünk.

Mindenkinek Sikeres Önismereti munkát kívánok! És ne feledjétek, a Változás Velünk Kezdődik!

Baráti Öleléssel, Freja