Olyan mintha egy álomban, egy képzelt valóságban lennék. Tegnap előtt (2017. szeptember 02.) jöttem vissza Bristolba. Otthonról. Magyarországról. Budapestről. Nem tudom, mi a fenét keresek én itt. Vagyis az agyam tudja. Pénzt. A szívem és minden tudatos, nem tudatos, nem is tudom, hogy hívjam részem, csak pislog. Nem vagyok már itt. Otthon vagyok.

Valami megváltozott, valami más lett. Én lettem más. Látom a nőt a tükörben, visszatekint rám, és emlékszik. Emlékszik az elmúlt 3 hétre, amit otthon töltöttem. Emlékszik arra a 29 évre, amit otthon töltöttem. Az elmúlt 2 év pedig, mintha csak álom lenne. Egy általam kreált, képzelt valóság. Ha belegondolok, teljesen biztos vagyok benne, hogy az. A szereplők annyira szürreálisak, hogy az már szinte nevetséges. Tökéletes színpadot teremtettem, egy tökéletes tapasztaláshoz. Vajon ez az egész élet is? Egy képzelt valóság, amiből életünk végén majd felébredünk? És még sem bánom. Egy percét sem. 

Itt vagyok, eszem, alszom, járok, beszélek. De olyan érzés mintha még sem lennék itt. Mintha csak figyelném magam. Bentről, fentről, az elmémből, mélyen hátulról… Különös érzés. Még talán sohasem éreztem így. Közben pedig bízom, hiszek és remélek. Hogy minden jól van így. Hogy minden, ami történik, úgy van jól, ahogyan van. Az élet, csak élet. Egyszerű, szép, csodálatos, kalandos, változatos…

Eddig mindig azt akartam, hogy végre kezdjem el, fejezzem be, csináljam végig, érjem el… most ez is értelmetlennek tűnik. Határidőket szabtam ki magamnak, hogy addig és azt, kell/akarom/szeretném elérni, megvalósítani. És akkor, majd ha az meg van, leszek nyugodt, boldog, teljes… Nem is tudom mit hajszoltam. Most csak azt érzem, hogy az élet egyszerűen csak élet. Szép, fájdalmas, vidám, borús, hosszú, rövid, izgalmas, unalmas… végtelen. Végtelen idővel, határidők nélkül.

Elmerülni a kutyám szemében, ahogyan feltétlen szeretettel rám néz, szinte szerelemmel. Édesanyám kezét fogva aludni el, nem mondani semmit, csak együtt lenni. Átölelni egy jó barátot, és beleveszni az ölelésbe. A közösen eltöltött idő a családdal, még akkor is, ha nem a vér, hanem a szeretet köt össze minket. Sétálni a folyó parton, érezni az otthont a lábam alatt. Beszívni a nyár aromás, nehéz, forró szelét. Új embereket megismerni, és pár hét után azt érezni, hogy ez valami csodálatos, új, mély, meglepő. Hogy akit épphogy ismerek (az emberi lét szintjén, de mélyen érzem, hogy már ismerjük egymást régen), is tud hiányozni a mindennapokból. A tudat, hogy a jelenlétemmel változást idézek elő. Az érzés, hogy valami olyat csinálok (vezetek), amit imádok, és hogy akkor, abban a pár órában csak ez számít.

Döbbenet, ami történt. Bár nem tudom mi az. Hová lett a jövőkép, ami eddig előttem lebegett? Miért nem érdekel az, ami pár hete, hónapja még számított? Mi változott?

És akkor megértem.

Én változtam.

Mélyen, őszintén…

Szeretettel, Freja